SHIRIN- Povesti si Povestiri de Jokai

SHIRIN(RO)                                                                                 

Hoinârim prin Persia. Două umbre ne urmăresc necontenit, una  e umbra proiectată de soare, celalată   de faptele trecutului. Nu există vreo piatră, vreun deal pe acest  pământ care să nu aibă o legendă  înțesută de istoria omenirii; acele colibe sărăcăcioase de pământ sunt construite pe stralucitoare orașe ale antichității, iar caprele de colea  pasc iarba de pe mormintele regilor.

Ici colo se se văd  dealuri, din care se intrezăresc niște pietre. Cercetători străini vin să dezgroape dealurile părăsite. Nimeni nu își mai amintește de ce o fi fost ce se ridica acolo, când cu înfiorare tainică citesc din pietre că acolo se ridica  orașul Ninive.  Ne continuăm drumul, intrebăm alte coline și tot așa timp de trei zile de mers  toate ruinele  ne răspund că aici se înălța  orașul Ninive. Nu i se poate vedea un capăt de la celalt, o întreagă țara doarme scufundată aici. Oamenii din popor trec nepăsători alături de aceste ruine si se înteabă mirați  ce-or fi găsind străinii așa de interesant in aceste dealuri, pe care, de când e lumea cresc doar mărăcini și iarbă verde.

Înmormântată zace  Persia, temuta rivală a  Romei, uitate-i sunt armatele sale cuceritoare, la fel și  curțile-i  somptuase. Nimeni nu se închină la mormintele lor, numele și faptele lor se prăfuiesc pe foile uitate ale cărților de istorie. În schimb tradiția, graiul viu al poporului, a salvat nemuritoare amintirea  iubirilor lor, a viselor lor de tandrețe, și iacă așa poveștile cele vechi ne vorbesc despre iubirile feerice ale vechilor timpuri.

              Nici cei mai vechi înțelepti ai poporului n- ar putea sa zică ce se află sub aceste dealuri, dar dacă intrebi „ce reprezinta acele trei valuri de pământ, unde fetele tinere din împrejurimi vin să cânte doine dulci și să danseze in horă ca niște zâne?„ oricine ar putea să îți spună că acolo e mormântul lui Ferhad, artistul nemuritor;  mormântul său e acela pe care crește trandafirul roșu, iar celalt mormant e al splendidei reginei cu plete crăiești, Shirin; un trandafir alb crește pe mormântul ei; iar între ei doarme somnul de veci Omaya, malefica bătrână care le-a întins capcana. Pe mormântul ei cresc doar mărăcini. Cele două tufișuri de trandafir există acolo din negura timpurilor, de atunci, cu brațele lor, par a se căuta; când le cad petalele vântul împodobește locul cu un covor de petale de trandafir. Fetele din împrejurimi iacă sosesc aici pentru a îngriji acești trandafiri și pentru a-și povesti una alteia dragostea dintre Shirin si Ferhad
               Lanțul muntos din Behistun imbrățișează într-un amplu semicerc una din cele mai aride podișuri ale Persiei de Apus. La inceput apar doar mici dealuri înverzite care apoi devin tot mai înalte, până se transformă in  munți pleșuvi, si  stânci amețitoare. Una din stancile cele mai mari si mai sălbatece e Taq-e Bostan, “tronul gradinilor” (arcul de piatra arch of the beautiful garden ) care, întunecos si cu fruntea sa goală, fără vegetație  se inalță si domina  Kermanshah-ul ca un rege batran si chel pe mireasa sa tânără și in floare care șade la picioarele sale.

(::::)

In acel timp demult uitat în Persia domnea Corsoe Invingatorul, iar acest loc acum napadit de paduri nepatrunse se numea Paradisul. Aici era locul de vilegiatura preferat al regelui Corsoe. În aceste paduri intinse cat vezi cu ochiul  pline de salbaticiuni de toate felurileputea vâna cu elefantul tigrii regali. Si azi traiesc aici pauni si struti salbaticiti, urmașii ai acelora care mancau orezul rosu din mana reginelor persiene.

Printre palmieri paradisului se înălțau palatele princiare, statui, monumente ridicate în onoarea zeilor, câte un templu, pe a cărei prispă protejau tauri înaripați și cu chip uman, simbol unitar frumusetii, inteligentei si puterii.

Im mod deosebit Corsoe Invingatorul a îmbogățit paradisul cu multe statui noi statui si monumente

Cu mulțimile soserau la curtea sa sculptori greci siși romani, abandonând pământul clasic unde la acea ora chefuiau vandalii si avarii, care nu apreciau ăn mod deosebit artele frumoase.

Intr-o zi regele dădu sfoară în țară ca sculptorii din regat să se adune la curte, îi chemă pe toți într-o mare sală rotunda care avea o unica fereastră cât o poartă, acoperită cu draperii de mătasă purpurie, acolo îi adună în jurul său

Artiști/ glăsui regele/ oameni inspirați de puterile cerești, voi care vă împărtășiți din taina creației. La porunca( mea , ați umplut acest pământ cu lucruri miraculoase, ați transformat ce e pasager in nemuritor, ați sfășiat gloria efemera *din ghiarele uitării( , ați limat dinții *gliarele ) uitării ca să nu dăuneze gloriei efemere. O nouă muncă vă așteaptă, vreau să imortalați o frumusețe cum nu a mai existat în lume, sa imortalați opera divinității.

Sculptorii intuiră și murmurară:

Shirin

örökkévalóvá tettéket a hírt, kiragadtátok a mulandóság kezéből a dicsőséget, megfosztottátok a feledékenységet fogaitól, hogy ne árthasson velők a halandó nagyságnak; most egy új munka vár reátok, halhatatlanná tenni azt, ami legszebb volt valaha az ég alatt, halhatatlanná tenni az istenség remekét.

Da, așa e. Ei vreau să-i înalț o amintire veșnică, pentru ca lumea să o amintească , să se bucure de ea și să o admire și după sute și sute de ani. Încercarea e grea: cine poate să o priveasca fără a -și pierde lumina ochilor, fară ca să0i tremure mâna, darămite să creeze ceva asemănptor ei O veți vedea o singură dată de fapt, pentru o clipă doar cât o respirație. Să nici nu se apuce de treabă cel căruia nu iîi rămâne întipărită imaginea ei de o singură privire; cel care nu cunoaște meșteșugul de a sculpta în piatra buze grăitoare, chip zâmbitor, piept suspirător*piheg) să nici să nu se apuce de treabă.Pentru că, dacaă se va găsi printre voi vreunul care să o sculpteze așa fidel cum o doresc eu, acela va fi răsplătit cu vârf și îndesat. Îmi va putea cere orice, și dacă ar fi destul de iconștient ca să îmi ceară coroana de pe cap i-o voi da; dar daca statuia care o va reprezenta nu va fi fidela sculptorul va fi pedepsit, ca sacrilegul care a răpit focul sacru ca să gătească. Voi fi neîndurător precum a fost Pallas Atene cu Aracne cu cel care ar cutează să se măsoare cu cele divine fără a avea harul de a fi la înălțime. Iar acum veniți la fereastră să priviți.

Regele trase snurul cortinei care se ridică în fața ochilor artiștilor. Li se arătă în fața ochilor o grădină rotundă, cu palmieri care salutau cu capul lor enorm, iîn timp ce de pe frunzele lor picura roua. Printre tufișurile dese de mirt se zărea un mic bazin cu apa, apele sale cristaline lăsau să se întrezărească mozaicul din pietre nestemate de pe fund, din cele patru părți ale orizontului patru zmei contintineini de arama scuipau apa in bazin, iar pe suma de pe laturile apei plutea câte o petală purtată de vânt

 Grădina era înconjurată de ziduri atât de -nalte ca dinăuntru se putea întrezări doar vârful Takhiti Bostan, dar totuți nu erau deloc opresive. lianele si alte plante cățărătoare acopereau complet zidurile, iar terasele erau cu tufișuri de trandafir si cu ierburi inalte  , cu liane de pe care cadeau ciorchini de flori din toate părțile.
De dincolo de tufișuri se auzeau sunete de harfă, mii de voci feminile îndulceau atmosfera. Corsoe Invingătorul ținea optsprezece mii de dame la curte, care nu avreau altceva de făcut decât să o distreze *să insenineze sufletulunicii( pe unica Shirin.

Egyszer szétnyílnak a bokrok, a szobrászok lélegzetvisszafojtva tekintenek oda, s szemök világa vész!

Hat hölgy lép elő, mind oly szép, mint a hold, egyik szőke, halvány skandináv szűz, másik karcsú, mint virágszál, Cirkasszia nemes vonásaival, harmadik barna hindu leány, tagjai fénylenek, mint a napsütötte érc, negyedik rózsaarcú, parázsszemű avar delnő, acél rugalmú izmokkal, vállai nyíllövés és kardforgatásban domborultak ki, ötödik szelíd kínai leány, szemekkel, mikben titkolt láng ég, tagjai átlátszanak, mint az alabástrom s hajlékonyak, mintha semmi sem volna bennök szilárd, hatodik egy ethióp nő, ifjú gyermeki alak, nagy, őszinte szép szemekkel, fekete arcán az ifjúság rózsái nyílnak, – a hajnal az éjfél közepébe.

Most előlép a hetedik. El veletek holdak! feljött a nap… E hetedik Shirin.

A körüle állók kecsei arra valók, hogy legyen árnyéka az övének. Csak felhői ők a napnak, általa megaranyozva, senki sem látja őket többé, a szemnek csak egy sugára van, s az mind Shirin arcán jön össze, csak őt látják, csak őt bámulják, csak őt nem felejtik el soha.

Ó, ne hasonlítsátok azt, ami szép, márványhoz, rózsához, liliomhoz; a kő hideg, – rózsa, liliom hervadandó; nem szép az, ami csak a szemnek szép! valami mélyebb rejtelem van a szépség fogalmában, amit az emberek éreznek, de nem értenek.

Mi volt az a bűbáj, az a megtörthetlen varázs, ami Shirin szépségéről még az utókorra is elmaradt, hogy költők tőle lelkesüljenek föl? – Szép arc mindig volt a világon. – Szép lélek volt ez, mely az arc fölött lakik, mely olyan bűbájt ad minden vonásnak, hogy költővé kell annak válnia, aki rátekint!

Ez a csodás vegyülete a lélekkifejezés ellentéteinek volt az, mi őt a világ minden szépségei között páratlanná tevé; az ajk boldog mosolygásában rejtve volt a költőibb vágyak utáni fájdalom, a homlok derűjében méltóság és ártatlanság világolt, a szemekben vágyak könnye alatt égett a szenvedély tüze, s a szempillák csukódása boldogságot és epedést vont reájok.

Ahányat lépett, annyiféle alak volt. Egy pillangó után kapott, s azt elfogta egy rózsára leszálltán; – mosolygó gyermek volt ekkor, ki tarka foglyának örül. Ekkor megszánta a lepkét s tenyerére téve, szélnek bocsátá azt; – lenge tündérnek látszék ekkor ég felé emelt orcával, mintha utána repülni készülne a könnyű pillangónak. Most valami hidegre lépett, s felsikoltott; – azt hívé, kígyó van lábai alatt; azután elnevette magát ijedelmén s kacagott, mint egy társaival játszódó najasz; – azok felvették az általa eltaposott virágot, Shirin könnyezett fölötte, megsiratta, hogy elgázolá, s keblére tűzte éledni; – azután leült a tópartra társaival, azok virágfüzéreket hoztak, átkötözték vele homlokát, könnyű ruháit, termetét, ő hagyta magát felcicomázni, mosolyogva; – a leányok valamit sugdostak fülébe, néha mosolyogva hallgatá a suttogást, máskor, mintha csiklandaná a suttogó szó, eldugta előle füleit, fejét negédesen húzva vállacskái közé; s egy szóra összerezzent, méltóságteljes haraggal tekinte társnéjára, délcegen, büszkén fölemelve fejét, szemei villogtak, szemöldei hajlása öldöklő ív volt, mint Dianáé, midőn Niobe leányait lelövöldözé.

Azok reszketve simultak meg ez istenasszonyi tekintet elől. Akkor hidegen inte nekik, hogy távozzanak el, s egyedül maradt, ábrándozó alakkal eldűlve a vízparton, s koszorúja virágait egyenként szórva a fecsegő habba.

Végre keblére tevé kezét s hosszan felsóhajtott, arcán az örömtelen boldogság nevezhetlen vágya látszott, mely lassanként rózsálló pírba olvadott át; ez volt a szerelem, mely nem tud még szeretni. Fél lábával a vízmederbe lépett, széttekintve szemérmetes arccal, ha nem látja-e valaki? s azzal megoldá nyakán és vállain a gombokat, melyek öltönyét összetarták, és ekkor egy magasztos tekintetet vetett az ég felé, mely egyedül lehetett méltó arra, hogy benne lakjék. A lebomlott öltönyt csak a közé fűzött gyöngy- és virágfonadékok tarták még bájos termetéhez, a leleplezett kar feje fölé volt emelve, mintha a napot akarná kérni, hogy ne nézzen oly szerelmesen reá.

A következő pillanatban, mint Afrodité állt a kristályhabok között.

A király leereszté a függönyt a szobrászok szemei előtt. Azok még nem bírtak gyönyör és bámulat miatt magukhoz térni. Némely lángoló szemmel, előre hajolt arccal tekinte a legördült függönyre, mintha keresztül akarná azt égetni tekintetével; más szemei elé tartá kezét, mintha a szokatlan fénytől akarná azokat óvni, ismét más a magasba emelé arcát, mintha az égben keresné a tüneményt, melyet a földön látott.

– Láttátok őt, – szólt a király – most menjetek s gondolkozzatok róla; egy év múlva e terembe fogtok ismét jőni. Annak, ki hű szobrát adandja, királyi díj leend jutalma; annak, ki beleveszt, halál fejére!

A szobrászok ábrándozó arcokkal széledeztek el, legutoljára maradt az ősz Harun, a király legidősebb művésze, ki ajkaira tett kézzel, hideg, nyugodt arccal látszék magában a felvett körrajzokat egybevetni, és mellette egy ifjú görög szobrász, kit a perzsa udvarnál elneveztek Ferhádnak; ez térdeire volt rogyva, s fejét lehajtva keblére, arcát két kezével elrejté.

– Egy év múlva visszajövünk; – szólt nyugodtan művészi önbizalommal a vén szobrász, s amint észrevette ekkor az ott térdelő ifjút, felrázta őt méla helyzetéből: – Ferhád, te nem láttad Shirint?

– Még most is látom, – viszonzá az ifjú.

– Hisz arcod eltakartad.

– Lelkemmel látom őt.

– Jer, siessünk alaprajzainkat megtenni, mielőtt elfelednők e látmányt.

– Ó, bár tudnám én őt valaha elfeledni; ó, bár feledhetné a szarvas azt a nyilat, melyet sebében visel! feledhetné a tó a napot, melynek sugáraitól kiszárad! ó, bár viselném én ősz szakálladat Harun, hogy attól félhetnék, hogy őt elfelejtem.

Ferhád támolygó tekintettel kelt föl térdeiről s Harun vállaira támaszkodva távozott el, mint kit egyszerre súlyos betegség lepett meg.

(va urma)